– Krisztinának hívák a lányt, aki minden éjjel belépett az álmaimba, mindig velem volt amikor magányosnak éreztem magam. Olyan volt, mintha tényleg együtt lennénk egy erdő mélyén. Éreztem minden fájdalmát és ha bajban volt vele sikoltottam, amire mindig felébredtem. Szüleim nem értették, mi történt velem – sorolta Nataniel az Ördögűzőnek éjszakai rémálmainak okát. – Krisztina az a lány, akibe húgom lelke szállt, amikor születésünk után elhagyott engem. A Krisztinában élő testvérem lelke összekapcsolódott velem. Bajba került, és segítséget kért tőlem. Pontosan láttam, hogy egy erdő szélén laknak, ahol egy szörnyű éjszaka kigyulladt a házuk. Krisztinának sikerült kiszabadulnia, de a családja bent maradt a házban – nyelt nagyot Nataniel. A sírás fojtogatta, szeme előtt újra leperegtek a félelmetes képek.
Krisztina pánikfélelmében az erdőbe menekült, csak később tért vissza, hogy megkeresse a szüleit, a házban már csak megégett holttestüket találta. Zokogva rohant ki az üszkös romok közül, fájdalmát az erdőbe sikította, de azt senki nem hallotta meg. A szél felerősödött, a romok között újra feléledt a tűz, a zsarátnokok felröppentek az ég fölé. A gyászoló lány ijedten rohant vissza a fák közé, amelyek nemhogy védelmet nyújtottak volna, hanem még jobban megrémítették. Csak szaladt, szaladt, ellenségesen csapódtak arcába a faágak, vérfagyasztóan üvöltöttek a vadállatok a távolban. Remegett minden porcikája, míg kimerültségében ájultan össze nem esett egy fa alatt.
A hajnali pára térítette magához, a nyirkos föld a ruhája alá hatolt, ám ő mégis összeszedte magát, hogy tovább rohanjon. Már rogyadoztak a lábai, gyomrát is mardosta az éhség, amikor kimerülten újra összeesett. Ösztönei valamit jeleztek, rémülten kapta körbe a fejét. Mintha valaki vagy valami figyelné, riadtan húzódott egy fa törzséhez, amikor egy férfi alakja magasodott fölé, arcát nem láthatta, mert egy sötét csukja takarta el azt.