Önalakrajz. Készült ennek a könyvnek az apropóján.
2005 tavaszán leszoktam a cigarettáról. Csak úgy. Negyvennégy meghitt, együtt elfüstölt év után úgy döntöttem, elég. És az utolsó is leégett. Azóta semmi cigaretta, semmi nikotin, csak a hízás. No, az beindult. Ez egy egyenes arányú elhízás volt, minél jobban hiányzott a nikotin, annál nagyobb volt a súlygyarapodás. A végén elértem a hízó disznók ideális súlyát. Az száz kilogrammot, és még többet.
Most miután elnézem ezt az önrajzot, büszkeség tölt el. Rájöttem, én egy magammal elégedett ember vagyok, annak ellenére, hogy ez a rajzon nem igazán jön át. Ugyan is mi az ami rejtve látható? A has! A kocka…
A has a lélek tükre. Hogy kitől származik ez a mondás? Csakis olyan fajta embertől, akinek nagy a lelke, vagyis a hasa. És hát, ha jobban belegondolok, ez az ember csakis én lehetek. Szokták mondani: a pocakos, termetes emberek kiegyensúlyozottak, jókedvűek, nem lehet kihozni őket a sodrukból. Illetve lehet, mégpedig egy dologgal, ha kibillentik őket a három műszakos folyamatos evésből. Akkor bizony az ilyen emberek kiborulnak. Azt mondják rájuk, olyan, mintha megütötte volna őket a guta. Pedig nem! Csak megszakadt a táplálkozási lánc, ami lelki válsággal és éhezéssel járt együtt.
Mivel én és a többnyire kövér emberek esetében kizárt az éhezés, ezért mi mindig elégedettek vagyunk. És ennek az elégedettségnek a mértéke a teli has. Ha ránézel egy kövér, rengő hasú emberre, mit látsz? Lelki békét. Nincs baja a világgal, nem kell ugrabugrálnia. A hiúsági problémákon már túltette magát, másokat a felesége is elhagyta, mert nem tudott helyt állni ott, ahol állni kell. Megbékélt a világgal, mert kolbászból van a kerítés, mézeskalács kosárba hozzák neki a zsemlét, meg egyéb, finomabbnál finomabb falatok sokaságát.
Hogy ez nem igazán így van? Kit érdekel? A magam példája a bizonyíték. Koplalhatok én akármennyit, dolgozhatok annyit, mintha a nyelvemmel mosnám fel a konyhát, még sem tudok leadni a súlyomból egy árva grammot sem. Belenyugodtam. Hiszek abban, hogy ez így van jól, ahogy van, és ettől megbékül a lelkem, lecsillapodik a szívem és ezért van meg a lelki békességem.
De azért kurvára nem bánnám, ha húsz kilóval kevesebb lennék!
Elgyönyörködtem a fenti „ön(has)rajzomban”. Kimentem a tükör elé és mit láttam? Semmit. A hasam majdnem teljesen eltakarta a tükörképem. Szörnyűűűűű!
Képzeld! Amikor már túl voltam a nikotinhiány okozta stresszen, kezdtem odafigyeli a hasamra, a súlyomra. De tényleg. 2010-ben összesen leadtam tíz-tizenkét kilót a száztizenhétből. Akik viselnek nadrágszíjat, azok tudják, hogy ez két-három lukat jelent. Szóval lefogytam két-három lukat, anélkül, hogy különösen odafigyeltem volna az étkezésre. Egyet változtattam, illetve kettőt, az egyszeri nonstop evés helyett bevezettem a háromszori étkezést. Saját sütésű kenyeret kezdtem enni. Ja! Három változtatás volt. Bevezettem az utolsó vacsorát. (Nem a Jézusit, bár sokak szerint vannak hasonlóságok. Sokak szerint én is megérnék egy keresztre feszítést).
Utolsó vacsora, aminek az időpontja 17-18 óra között.
Ennek a hatására kezdtem apadni. Két nadrágszíjluknyit, karácsonyig.
Az Asszony! Mindig az asszonyok a hibásak.
– Kérsz még? Na egyél már, nem a kutyának főztem! – mondogatta.
Két hét, elszállt egy luk. És most itt vagyok teljesen legyengülve és gyúrnom kell keményen, napi hatszori kajálással, késő éjszakai vacsorákkal, arra, hogy legyen erőm arra, hogy vissza fogyjam a karácsony előtti súlyomat. Már nincs luk a nadrágszíjon, hózentróger kell.
Hát ez van most, amikor írom a sorokat, és reményem is elszállt, hogy szép karcsú legyek. Mondom: az Asszony!