Ez a nap is ugyanúgy indult, mint a többi, Júlia reggel felült a metróra és bement a munkahelyére, ami egy nagy üveg irodaházban volt. Júlia szeretett elvegyülni az emberek között, de most csak ült az irodájában és gondolkodott néha kinézett az ablakon, semmi különös nem történt.
Verőfényes, gyönyörű nyári nap volt. Júliának az Enigma dallamai csengtek a fülében, maga előtt látta az égből érkező napfénysugarakat, ahogyan szépen lassan fénybe borítottak mindent. Az égi fénytől a virágok hamarabb nyíltak, a madarak szebben csicseregtek, és mintha az emberek is kedvesebben mosolyogtak volna. Még a háztetők is sokkal szebben világítottak.
Júliát az utca zaja cseppet sem zavarta, mert legbelül egy felcsendülő szimfóniát hallott. A belső dallam mindennél erősebb volt.
Ezt az idilli hangulatot az ebéd szakította meg, amely ebéd után folytatta a munkát. Egész nap a szerelmére gondolt, arra a férfira, akire véletlenül talált rá az interneten. Nem lehetett vele együtt, mert a férfi házas volt, és nagyon messze élt, Németországban. Amióta Kürsatot megismerte, minden nappal egyre jobban és jobban szerette. Sehogy nem tudta kiverni a fejéből, pedig megpróbálta már számtalanszor. Mégis mindig róla álmodott, nála járt a gondolat, éjjel és nappal. Júlia tudta, hogy a férfi nem mer találkozni vele. Hiába kért tőle randevút, Kürsat nem volt annyira erős, hogy megtegye.
Míg így magában álmodozott, kopogtatás hallatszott az iroda ajtaján.
– Igen, tessék! – kiáltott Júlia.
Az ajtó nyílt, Júlia nem állt fel a székéből, úgy fordult a belépő felé. Meglátta őt, Kürsat volt, az a csodálatos török férfi, akiről eddig álmodozott. Júlia moccanni, felállni sem bírt, úgy érezte lebénult. Nem hitte el, hogy most ott áll a „Fekete Haj”. Magában hívta így a férfit, az éjfekete haja egészen megbabonázta. A férfi zavartan toporgott, miközben előadta, hogyan is került oda.
Törökországban-Samsunban- volt rokonlátogatáson, ahonnan egyenesen Budapestre repült.
A férfiban volt valami különleges, valamilyen belső fény. Júlia úgy érezte, ez a belső fény beragyogja az egész irodát, úgy ahogy a napsütés a külvilágot. A lány úgy érezte azonnal elájul. – Ez nem lehet igaz– súgta maga elé. Forgott vele a világ. Remegett a lába, majd hirtelen felugrott a székéből, hogy az imádott férfi nyakába boruljon. Olyan erősen ölelte, hogy majd meg fojtotta. Orrában érezte a kölnijének az illatát, keze beletúrt a fekete hajkoronába, amiről évek óta álmodott. Földöntúli boldogság járta át minden porcikáját.
Azt érezte, hogy vége az eddigi szenvedésnek, vágyakozásának és a várva-várt boldogság végre kiteljesedik.
A sors keze
Vidéken történt a hetvenes évek végén. Márciusi délelőttön született egy kislány, akinek nagyon fiatal és gyönyörű édesanyja volt. Az orvosok ebben az időkben gyógyszereket szedettek a terhes anyákkal. Terhes- vitaminnak nevezték. Ezekben az időkben még megesett, hogy fiatal anyákon kísérleteztek.
Ezen a márciusi délelőttön született Judit kislánya, akinek a bal alkarja hiányzott, talán az úgynevezett terhes vitaminoknak köszönhetően.
A szülés után Juditnak megmutatták az újszülöttet, de az akkor tizenhét éves anya fel sem fogta, hogy hiányzik a baba alkarja. Kimerült volt a szüléstől, ráadásul egy órahosszáig vizet sem kaphatott, nehogy hányjon.
Ám egy idő után mégis csak közölni kellett a borzalmas hírt az anyával.
Judit még mindig a szülési utáni transzban volt, amikor az ágyánál megjelentek a szülészeti osztály orvosai, nővérei. A nő ijedten nézett a komor arcú szülészorvosra, aki fojtott hangon szólalt meg:
– Kedves Judit! Nagyon sajnáljuk, de rossz hírt kell közölnünk önnel a kislánya bal alkar hiánnyal születetett. Nem tudjuk, hogy mi az oka, de érdemes lesz elmennie genetikus orvoshoz, hátha ő tud majd valamit mondani.
– Micsoda? – sikított fel Judit. – Ugye ez nem igaz? Maguk biztosan csak szórakoznak velem!
Az orvos széttárta a karját, majd szánakozó arccal elhagyta a kórházi szobát, nyomában a többi orvossal, nővérrel. Magára hagyták az anyát a fájdalmával. Órákig zokogott, senki nem volt, aki vigasztalja. Lelke darabokra tört.
Mikor behozták a babát, rá sem tudott nézni, szoptatni sem akarta. Nem értette, hogy hogyan történhetett meg vele ez. Nem is hitte el, inkább azt gondolta, hogy csak egy rossz álom az egész.
A csecsemőt tápszerrel etették, de még igy is órákig sírt, mintha érezte volna, hogy valami baj van.
Az újszülött édesapja is bement a kórházba meglátogatni a kis családját, és ő csak akkor tudta meg a szörnyűséges hírt. A férfit fájdalmasan érintette, mert ő már korábban elvesztett egy babát. Az újdonsült apa csak belül zokogott.
– Semmi baj, kedves – vigasztalta a fel-fel zokogó feleségét.
Judit édesanyja is volt benn a kórházban, de csak egy üzenetet küldött a lánya szobájába, hogy csak akkor fog bemenni, ha Judit szeretné. Judit nem értette, miért nem ment be az anyja, bár lehet sejtette az okot.
***
Judit tizenhat évesen elszökött otthonról a mostani férjével, akihez így szülői áldás nélkül ment hozzá. Emiatt nem tartották az édesanyjával a kapcsolatot. Judit nagyon érzékeny volt, sosem érezte a szülői házban az áradó szeretetet. Sem a szülei sem a testvére nem adta meg az a szeretett, amire mindig is vágyott. Ezért inkább eljött onnan, de túl fiatalon, még alig töltötte be a tizenhat évet.
Édesanyja sosem bocsájtotta meg a szökést, és azt hangoztatta, hogy ez a büntetés, amiért szülői áldás nélkül házasodtak.
Még Judit anyósa is azt tanácsolta a fiataloknak, hogy inkább adják be állami gondozásba a kislányt, majd azok felnevelik.
Júlia édesapja viszont határozottan ragaszkodott ahhoz, hogy semmiképpen ne adják be állami gondozásba a gyereküket. A fiatal apuka mégsem tudta feldolgozni a szörnyűséget.
Az orvosok, pszichológusok azt tanácsolták a szülőknek, hogy önállóságra neveljék a kislányt, hogy ne burokban nőjön fel. Azt is elmondták, hogy lehet érzékenyebb lesz majd a többieknél, és nem biztos, hogy el tudja majd fogadni az állapotát.
Azt is sugalmazták a szülőknek, hogy úgy neveljék a kislányt, mintha testileg teljesen egészséges lenne.
