Oliver nem messze az eseményektől, épp a piacon téblábolt, egy bájital receptjét szorongatva kezében, alapanyag után kutatott. Épp az egyik árus portékája között matatott, mikor a hangos puffanásra és ismerős hangra kapta fel a fejét. Azonnal elengedte mi tenyerébe volt, és a törpéhez rohant.
– Add csak azt oda kis barátom!!! – dörrent rá. A törpe ijedten egyet hátra lépett, de mivel nem olyan fából faragták, hogy akárkitől összetojja magát, fennhangon válaszolt.
– És ha nem adom, akkor mi lesz? – vigyorgott Kristof a mágusra gúnyosan.
Oliver válasz helyett lecsapni készült egy varázslattal, ám Kristof háta mögött a semmiből megjelent a félóriás, és mintha mi sem történt volna, még mindig orra alatt dörmögött.
A kíváncsiskodók hada szétrebbent ijedtében mikor meglátta a semmiből felbukkanót, a városi őrség tagjainak fegyver elővonásra irányuló mozdulata megfagyott, és Oliver kezében is megállt meglepetésében a készülőfélben lévő varázslat. A beállt csendbe a mágus döbbenten a hatalmas teremtményre meredt. Ám a mágussal ellentétben a városi őrség tagjai hamar magukhoz tértek a meglepetésből, amit a hústorony hirtelen megjelenése okozott. Az elfek megfeszítették íjaikat, az emberek dárdájukat a szoborcsoportnak ható társaság felé irányozták, és egyszerre a félóriás felé és a törpe párosára zúdították. Oliver magához tért, és egy varázslatot mormolt. Kristof agyán átfutott a gondolat, hogy ennek itt és most akkor vége. Szemét becsukva várta, hogy elérje őket a vég. A dárdák és nyilak vészesen közelítettek, Oliver elméjéből kitört a varázs, és mire a varázslat elült, a Kristof és a félóriás körül a fegyverek maradványai ezernyi hallott bogárként hullottak a macskakövek rései közé. Újabb csend állt be, ám ezúttal a varázsló felé irányult. Ilkrad nagyúr hangja törte meg.
– Az Álmodók szavára! Mi folyik itt? – dörögte.
– Az ott az Elveszett Álmok nagy könyve. – mutatott habogva Oliver a törpe kezében lévő vaskos kötetre.
– Honnan szerezted azt a könyvet törpe? – kérdezte Ilkrad.
– Kristof. – felelte a törpe.
Ilkrad nagyúr olyannyira elképedt, hogy a szemöldöke a homloka közepéig szaladt és a fehéres fényben derengő arca, szinte fáklyaként világított a kora délutáni nap sugaraiban.
– Tessék? – nyögte ki végül, amint visszanyert némi színt az arcára.
– Így hívnak. – húzta ki a törpe büszkén magát.
Ilkrad megköszörülte torkát és mélyet sóhajtott, hogy hangjára nyugalmat erőltessen
– Kristof, – nyomta meg a nevet, Szemöldöke még jobban összefutott, mikor megérezte, igyekezete a megnyugodást illetően nemigen vezetett sikerre. Újból mélyet sóhajtott – megmondanád, kérlek, honnan szerezted azt a könyvet?
– Natrhill nyomta a kezembe, – felelte félvállról Kristof – mielőtt belökött egy átkozott portálba, de előtte még azt mondta, add oda Ilkradnak… – megakadt a szava. Fura képet vágott, az égre nézett elgondolkodva. – De csakis az ő kezébe! Megértetted!? Igen, így mondta… Úgyhogy tessék, itt van! – nyomta Ilkrad kezébe a könyvet – Én részemről végeztem! – mondta és tömzsi lábait gyorsan szedve elindult a legközelebbi ivó felé. – Jössz? – kérdezte a félóriást ahogy elhaladt mellette.
A félóriás Oliverre pislantott, a medvebőr zekéjébe nyúlt egy gondosan összehajtogatott kis papírfecnit nyújtott felé. A mágus bátortalanul elvette a hatalmas kézből és lassan kinyitotta. „Ne érdekeljen a könyv! Ilkradra tartozik. – állt az üzenetben. – Köszönöm, hogy nem ölted meg Kristofot és Daillont. Még találkozunk, drága barátom! Ölel Nathrill.”
`
Categories : Categories : Beleolvasó, fantasy, Közösségi támogatás