Így még jobban kifordult magából a lány, még az egyetlen legjobb barátnőjét is elveszítette. Lelkileg teljesen összetört, depresszióba eset. Egyedül maradt az elszigetelt világban. Társtalanul töltötte a szüneteket, ott állt önmagában az osztályterem előtt és csak várt a becsöngetésig. Egy olyan érzelmi hullámvasút, egy újonnan született vágy kelt ki belőle életre, amit már nem tudott irányítani. Felébredt benne a fiúk és a szerelem iránti érdeklődése, amitől igencsak elámult. Nem volt senkije, se barátai, se családja. Egyes-egyedül csavargott azt utcákon, csak ne legyen otthon a ricsajban. Hazatéréskor nem szidalmazták és nem kapott büntetést, amit megérdemelt volna. A szülők észre sem vették a lányuk késői hazatérését, az ital teljesen elvette az eszüket. Evégett már Lívia sem foglalkozott saját magával.
A tanulással semmit sem törődött, sőt még az órákat is elhanyagolta, inkább rajzolgatott unalmában. Egy portrét csinált egy gyermekről és két szülőről, akik sétáltak és közben hintáztatták a gyermeket a karjukkal. “Egy boldog családot”
Nagyon tehetséges e-téren, de erről eddig ő saját maga sem tudott. Talán még elképzelni sem tudta mennyire jó. Ez neki csak egy szenvedély, amivel semmi célt nem tűzött ki. Egykor még az órán rajzolgatott, de már felnőttfejjel az utcákon…
Ő a fedél nélküli Lívia, aki pénzt kéregetett az egyik áruházi központ mellett. Sokan jöttek, mentek, de csak néhány szánta meg egy kis apróval, ott állt egésznap és csak várt-várt. Ezt csinálta napokig, amíg el nem kezdett rajzokat is készíteni. Néhányan ezt észrevették és meg is vették tőle. Nem sokat kért érte, örült bármennyinek is, de volt, aki egy ezrest is adott érte. Egy szombati napon lomtalanítás zajlott le a X. kerületben, ennek hallatán megpróbált szerencsét próbálni, de ahova lépett már nem mehetett – Én voltam itt előbb, ez a mi területünk! – kiáltott az egyik asszony, aki a férjével pakolta be a használható cuccokat a kisbuszokba. Lívia nem akart bajba keveredni, ezért inkább elment onnan. Ment-mendegélt még egyszer csak a járda szélén megpillantotta a papírokat, amit a szél eleresztett. Minden lom volt már körülötte. Olyat találni, aminek ő is hasznát venné, igencsak nehéz volt a számára. Pedig jó lett volna egy meleg takaró és egy kabát, esetleg egy kis edény vagy kisebb méretű fazék is, amiben néha melegített volna magának egy kis csésze teát. De mégis az útja nem volt hiába való. Olyan helyre lépett, ahol szanaszét hevertek a festővásznak, rajztáblák és a kiborított művészkellékek. Amit csak tudott kimentett. A széttört festőállványt is elvitte magával és megjavította. Ezután mindent a helyére állított, így voltak meg neki ezek az eszközök, amit önerőből nem tudott volna kisajátítani. Aznap, a késő délutáni órákban, fogta az ecsetet és a vászont és csak járt-járt a varázslatos keze. A Duna parton ülve megalkotta azt a képet, amikor elkezdődött az első szabadsága és egyben az első gyötrelme. Csak egyes-egyedül szárnyalt a szelek szárnyán a parton futva a mennyországból egyenesen a pokolba.
Fújt halkan a szél, éppen úgy, mint azon a fergeteges napon. A téli szél fújt a hajába, de ennek ellenére nem tántorította el attól, amit elkezdett. Azt a szenvedélyt, mely enyhítette a bánatát, fájdalmát és egy kis csöpp örömet okozott a lelkében.
A legbelül érzett érzéseit ábrázolta a vásznon szemkápráztatóan.
A következő kép a fújó őszi szél volt: a szomorú magányos fák között elbújó szerelem. Ez a nagy szerelem, ami véget ért mindörökre, mintha a gyász sodrába lelne.
Amit érzett legbelül azt rajzolta le szavak helyett.
Egésznap néma csöndben töltötte a napjait, hát akkor beszéljenek a képek önmagukért. Fogta a kis ceruzáját és lapját, ami csak az övé, senki másé. Ábrázolta a fájdalmait, örömeit …
Süvített a szél a szelek szárnyán csakúgy keringtek, forogtak a levegőben a hópelyhek, úgy, ahogy visszatekintünk a múlt időforgásában…
(…)
Volt idő, amikor büszkén nézett a szüleire. A szülei voltak a példaképei. Volt egy nap, mikor azt kívánta, hogy ugyanolyan legyen, mint a szülei: tanult, dolgos ember és majd egyszer ugyanilyen boldog családja lesz, mégis ez álom szerte foszlott. Minden pillanatukban ott volt az a rémes hangszín, s az a kiabáló hang, ő ott volt észrevétlenül, mintha többé nem is létezett volna. A mindhármukat megalázó, távolság az egyre sűrűsödő csaták.
Tíz perc sem telt el mire Emma hazatért az itallal és egy kiló kenyérrel a kezében. Lívia háborogva tette föl a kérdést:
Ez mi, ennyire telt italra? – mutatott az ital felé.
Drágám, utolsó pénzünkből vettük – mit sem törődve legyintett rá.
– Anya! Apa! Miért nem mentek dolgozni? Mi van veletek? Rátok sem ismerek! Hol vannak az én jó szüleim? – Lívia elvette volna a szülei elől az italt, ekkor az apja megfogta a lánya kezét. – Tedd vissza! – félelmetesen nézett rá lányára – De Apa! – elkeseredett tekintettével sem enyhült meg a szíve – Minek isztok annyit? – Nektek semmi sem elég? – ismételgette a lánya.
És mi közöd hozzá! Felnőtt emberek vagyunk, Eredj a dolgodra! – felemelte az egyik kezét irányt mutatva a szobájában.
Kérlek, ne adjátok föl ilyen könnyen, biztos találunk megoldást – keservesen nézett rájuk. Könnyek potyogtak a szeméből. Miközben elosont onnan és becsapta a szoba ajtaját. Az édesapja bosszús hangon odakiabált:
Légy szíves, ne csapkodd az ajtót, széthasad a fejem.
Pár órával később Lívia kiment a konyhába egy pohár vizet engedni, miközben a kukában észrevett pár összegyűrt végrehajtási papírt, melyben ezt olvasta:
’Tájékoztatás
A lakás kiürítésre 2014. 09. 05-én, 11:00 órakor kerül sor. Felszólítom az adóst, hogy a megadott időpontig a lakást ürítse ki és hagyja el!
Amennyiben ezt nem teljesíti, akkor a végrehajtást kérő kérésére ingóságait elhelyezhetem az utcán. Abban az esetben, ha a jelzett időpontban nem tartózkodik otthon, a végrehajtást kérő 30 napig köteles az ingóságát megőrizni, azután megsemmisítheti azokat.
A lakás kulcsait a kilakoltatástól számított 30 napon belül munkaidőben leadhatja irodámban.
A kilakoltatás a bírósági végzés értelmében rendőrségi közreműködéssel fog megvalósulni.
Felhívom végrehajtást kérőt, hogy lakatosról, illetve rakodókról szíveskedjen gondoskodni.’
Bár, már mindent megtudott, s próbálkozott erről beszélni a szüleivel, de mindhiába. Még harapófogóval sem tudta volna kihúzni belőlük az eltitkolt szavakat. Néma csönd volt aznap kora este. Lelkület felemésztette keserves fájdalom. A sors és az élet sokszor úgy hozza, hogy a legtökéletesebb megoldás az, ha hallgatnak. Nem akarnak küzdeni az igazságért. “Hallgatni arany” tartja a bölcs mondás – nyugalom és békét hozza el. Ezzel ellentétben nem minden esetben hoz megnyugvást számukra, miként elfogadják a sorsukat, feladják az álmukat, beletörődnek a vesztükben. Olyan életkörülményben kellett élniük, mint még soha. A megszokott életszínvonal már nem létezett többé és ez megrémisztette őket. Teljesen összeomoltak rövid idő alatt.
A kislányuk inkább visszament a szobájába és külföldi munkák után kutatott, miután megtudta az igazságot. Tudta jól, mi itt a probléma, az anyagi gondok. Az egyetlen kiút az adósság kifizetése volt, aminek reményét távol az anyjaotthontól, a külföldi munkavállalásban látotta. Ez egy nagyon jó megoldás lenne, logikája szerint, mert a forint gyengülése némi előnyt jelent ebben az esetben, még ha nagy árat is kell fizetniük ezért a tervért. De valljuk be azért meg vannak a veszélyei a külföldi munkavállalásnak is. Azért az sem olyan egyszerű, hirtelen nem szabad egyből fejest ugrani rögtön a mély vízbe. Könnyen egy átverés áldozatai lehettünk és elég könnyű ott az utcára kerülni, ha nincs segítség haza jutni. Távol a szeretteinktől, az otthonunktól nincs ennél nagyobb kín, mert a szeretet a legnagyobb kincs a földön.
Mégis, a próbálkozásai mit sem értek, mert lelkileg annyira össze voltak törve amiatt, hogy a házuk oda vész.
Egy nap, amikor Lívia szülei délután négy órakor az italtól tüzelő arccal léptek be a lakásba, az indulatos veszekedések, szóharcok, egymás ütlegelése a napi rutin szerint zajlott. Lívia a sikításokra kitört a szobájából. Amint látta anyja kezeinek védekező mozdulatát, ahogy fejét védi, azonnal közéjük állt és elrántotta, lefogta apja kezét.
Még soha nem bántották egymást mind máig.
Ezzel a szülői példakép egy valóságos rémálommá változott.
Lívia beküldte mindkettőt külön-külön szobába és kérte, hogy:
Józanodjatok ki, ne veszekedjetek! Kérlek, titeket ne adjátok föl!
Lívia másnapra tervezte a megbeszélést a szüleivel a kiútról, mert annyira részegek voltak, hogy nem lehetett velük beszélni.
Az édesanyja a kanapén fekve elgondolkodott a lánya szavain: – Igaza van a lányunknak! – Odament a férjéhez, aki felébredt az ajtó nyitásra. – Ne adjuk föl ilyen egyszerűen, biztosan van kiút! Tegyünk valamit, kérlek!
Ugyan minek? Egyszer csak jött egy levél, hogy a tízmilliós kölcsönből lett harminc millió forint tartozás. Ki kell költözzünk a házból… Átkozott tolvajok! – A szobára döbbent csend telepedett. – Egyszer élünk, kérlek – könyörgött a felesége.
Igen, egyszer. A föld alatt csak nem költöztetnek ki. – válaszolta nevetve.
Bánatukban, ahogy kezdtek kijózanodni, újra az italhoz nyúltak.
Emma, menj aludni inkább!
Az nem ártana, jóéjszakát! – azzal a felesége bement a hálószobába.
Szép álmokat életeim. Bocsátsatok meg! – mondta a családfő és leengedett karral, nyomorúságosan ment a szobába, míg a felesége elájult az alkoholtól és a bánattól.
Megcsókolta az arcát és befáradt a lánya szobájába is. Oda ült mellé, simogatta gyermeke szép hosszú haját közben egy puszit adott a homlokára és zokogott.
– Apa, ne sírj, kérlek! – lassan ébredezve, vigasztalta.
Jól van édesem, nagyon sajnálom.
Ne aggódj apa, minden megoldódik.
Igen, kislányom így lesz, de most már aludj! Szép álmokat, drága egyetlen gyermekem!
Beesteledett, már mindenki aludt.
Az apa elhatározta, hogy véget vet az életüknek. Deprimált hangulatú, lassú léptekkel készülődni kezdett a halálhoz a nappaliban.
Meg kell halnunk, nincs kiút Istenem! Nincs tovább, itt a vég; nincs remény csak a halál; – De ki vagyok én? Mi okból ítélkezzem én mások életén, Istenem! Nem, én vagyok a család védelmezője! Igen, én vagyok! Megvédem őket minden áron, most vagy soha!
Megnyitotta a konvektor szelepét és várta a csendes halált. Szén-monoxiddal telt be minden helyiség.
A célja a családfőnek nem csak az életük kioldása volt, hanem a ház lakhatatlanná tétele is. Csak ezt az egy megoldást látta, ami véget vethetne a szenvedésüknek. Teljesen felemésztette az őrület: – megkímélem a családomat az elkövetkező generáció szenvedésétől! ….