Böbke Lucas: Klára boszorkány családjának története.
Sok-sok éve, van az tán már kétszáz is, hogy a földről szellemvilágba érkeztem és most elmesélem nektek Klára boszorkány családjának különös történetét.
Olaszország déli részén, Acciaroli nevű kis faluban élt Izabella és Andreas. A házaspár igen boldog volt, amikor gyermekáldás elé néztek. Az ég két gyermekkel is megáldotta őket, ám a kislány, szülei nagy bánatára másnapra elhalálozott.
Az életben maradt gyermek szépen cseperedett, ám Andreas egyre jobban aggódott a Natanielnek nevezett kisfiú különös viselkedése miatt.
Míg a többi vele egykorú fiúcska az út porát rugdosta vagy vidáman fogócskázott, Nataniel csak búskomoran ült a szobájában. Különcségét az még jobban fokozta, hogy minden ételből hagyott pár falatot az asztalon, poharában néhány korty vizet.
Izabella aggódva figyelte, majd odasúgta férjének.
– Jaj, szegény fiúnk, érzi a testvére hiányát – csurrant végig egy könnycsepp az arcán –, a húgával megosztja az ételét.
– Ugyan már! – mérgelődött az apa. – Hogy emlékezne rá, amikor csupán a méhedben voltak együtt – rázta hitetlenül a fejét. – Gyere, fiam – fordult Natanielhez –, menjünk vadra. Nyolcadik évedre vettem neked íjat, az istállóban is vár a pónid.
Nataniel apjára emelte a szemét, és tagadólag rázta a fejét.
– Nem hagyhatom magára – mutatott az üresen álló székre.
Hiába volt az apa minden szép szava vagy mérges kirohanása, a gyermek nem engedett.
Andreas dühösen hagyta magára Natanielt és Izabellát, inkább egyedül intézte a dolgát. A szolgák körmére kellett néznie, a földeken is folyt már az aratás. Jó módban éltek, ám mindenre neki kellett felügyelni. El is keseredett a férfi, hogy az utódját az ördög szállta meg. Asszonya hiába mondott száz imát, a fiú csak egyre rosszabb állapotba került. Alig múlt nyolcéves és már az ördög gyötörte. Napközben a sátánnal beszélt, éjszaka üvöltött.
– Ég az erdő! Jaj, lángol a ház! – sikítozta szülei legnagyobb ijedelmére.
Izabella éjszakánként zokogva ölelte magához, hangosan imádkozva, hogy az Úr űzze el házukból a sátánt.
Két hosszú év telt el, míg napról napra kínozta Natanielt a rémálom. Szülei elkeseredése egyre nőtt. Nem használt sem ima, sem ráolvasás.
A meggyötört fiú egyik nap a szülei elé állt, tízéves volt, de sokkal idősebbnek látszott a koránál. Arcát az éjszakai rémálmok okozta szenvedés megviselte, teste erőtlen volt az álmatlan éjszakák megpróbáltatásai miatt.
Hangja egy tízévesé volt, de a szavai sokkal többet sugaltak.
– Apám, Anyám, a testvérem lelke nagy bajban van, segítenem kell rajta.
Izabella rémülten kapta kezét a szája elé.
– Jézus, ne hagyj el!
– Uram! Mit vétettem, hogy elvetted a gyermekem eszét? – emelte Andreas az ég felé a két kezét.
Natainel komoly arccal nézte a szülei siránkozását, majd felüvöltött.
– Nem értitek! A tűz… a húgom… Bajban van és nekem kell segítenem! – zokogta a földre zuhanva. Anyja mellé borult, két karjába zárta, míg az apa a fejét fogta kétségbeesésében.
***
Az elkövetkező napokban sem csillapodott Natainel szenvedése. Éjszakákon át üvöltözte segítség kérően, hogy engedjék a húgát megmenteni.
A szülök kétségbeesésükben egy nap elvitték a kolostorba is, de a szerzetesek nem találtak semmilyen betegséget, a sátán lelkét sem látták a gyermekben. Némi gyógynövénnyel útjukra bocsájtották, de aznap éjszaka Nataniel még iszonyatosabb hangokat adott ki magából.
Andreass másnap kifakadt.
– Elég volt! Ez maga a sátán! Egy sátán-fattyút melengetünk. Ki kell űznünk Natanielből.
– Ó, Uram, segíts nekünk! – emelte szemét Izabella az égre.
– Ő már elhagyott bennünket – ragadta meg Andreas a felesége karját –, nekünk kell cselekedni.
– De hogyan? – emelte férjére könnyes tekintetét Izabella.
– Maga a… – vette halkra a hangját a férfi.
Izabella elsápadt, rémülten kapaszkodott Andreass karjába.
– Ő? – engedte el a férje karját és rémülten hátrált a fal felé. – Nem tehetjük, oda nem vihetjük a fiúnkat!
– Nincs más mód – húzta ki magát határozottan a férfi – elvisszük hozzá…