1229 Jeruzsálem
Verőfényes reggel volt. A muszlim család jókedvűen falatozott a megterített asztal mellett, hangos beszélgetésük betöltötte az étkező helyiséget. Alig hallották meg a lódobogást, pedig a paták egyre közelebb csattogtak hozzájuk. Hirtelen sikoly hasított a levegőbe. Felkapták a fejüket. Már a föld is remegett alattuk. Az utcán kitört a zűrzavar.
– Keresztesek! – tört fel az apából a rémült kiáltás. – A Szultán a béke jegyében adta át nekik Jeruzsálemet. Hát ennyire lehet megbízni bennük! Gyerünk! – ugrott fel. – Bújjon el mindenki!
Felpattantak, és fejvesztve rohangálni kezdtek. A szülők sebtében betuszkolták három fiukat az élelmiszeres kamrába, az aprócska Zulejkát az egyik ládába süllyesztették, aztán bemásztak az ágy alá. Rahim meg csak állt, földbe gyökerezett lábbal, vele, mint mindig, nem törődött senki. Egyedül Zulejka integetett felé, kicsiny kezeivel. Ő szegény befogadta volna, de ugyan hogy fért volna oda mellé? Márpedig hiába forgatta a fejét kétségbeesetten, több búvóhely nem akadt. Ekkor egy hatalmas, baljós árny vetült előre a bejárat irányából. Valamit azonnal tennie kellett. Hátranézett. Mindössze az a nagy, összecsavart szőnyeg árválkodott a falnak támasztva, amit nevelőapja nemrég vett, és míg más helyet nem talál neki, átmenetileg ott helyezett el. Alig volt magasabb és szélesebb, mint ő, a fiúnak mégsem volt más választása, megpróbálta magát belesajtolni mögé. Mivel elég sovány volt, ez némi küszködés után sikerült is neki. Csak remélni tudta, hogy sehol sem villannak elő a takarásból vékonyka bordái. Éppen időben, mert a keresztesek már rontottak is be. Rahim nem bírt ellenállni, kikukucskált rejtekéből. Szerencsére nem feléje néztek, hanem a szoba másik oldalát pásztázták. Hárman voltak. Élükön egy óriás termetű, sebhelyes arcú lovag állt, akit két alacsonyabb, szintén durva ábrázatú társa kísért. Bizonyára tapasztaltak voltak e téren, mert elsőként az ágy alá néztek be. Előcibálták a két reszkető felnőttet, és térdere kényszerítették vezérük előtt, aki láthatóan élvezte a helyzetet.
– Hol vannak a kincseitek? – rivallt rájuk.
– Ni… nincsenek kincseink – hebegte a férfi.
– Nincsenek? – vigyorodott el gonoszul az izomkolosszus, azzal minden teketória nélkül, mintha csak tintába mártaná az ecsetjét, tövig belenyomta kardját az asszonyba. A férj szemei kigúvadtak. A traumától elvesztette az egyensúlyát, és elvágódott a földön. Rahimot hányinger kerülgette. Az egyik keresztes lehajolt a férfihez, a hajánál fogva felráncigálta, majd visszanyomta térdelő helyzetbe. Közben tekintete az éléskamra bejáratára tévedt.
– Nézd csak, Góliát! – hívta fel rá a behemót figyelmét, aki máris odacsörtetett. Pillanatokon belül megtalálta, s már rángatta is kifelé a gyerekeket. Rahim szíve hevesen zakatolt.
– Na, még mindig nincs pénzed? – szegezte az óriás zord tekintetét az apára.
A férfi a könnyeivel küszködött.
– Kérem, könyörgök, ne bántsa őket! – rimánkodott. – Odaadok mindent, amim csak van.
– Akkor gyerünk, ide vele!
Az apa habozott. Fejében lázasan kergették egymást a gondolatok. Zulejka éppen abban a ládában húzta meg magát, amelyikben a pénzt is tartották. A keresztes nem hagyott neki sok időt a tépelődésre. Felemelte kardját, s beleszúrta az egyik fiúba, aki holtan esett össze.
– Elég! – visított fel a férfi. – Hozom már, csak engedj oda!
– Lódulj! – taszította odébb Góliát.
Az apa talpra ugrott, odaszaladt a ládához, és egy jókora, dagadó erszényt húzott elő belőle. Mukkanni sem mert, de szeme villanásával figyelmeztette a ruhák közt lapuló kislányát, hogy ne moccanjon. A vezér kedvtelve méregette tenyerén a súlyos bőrzacskót. Belenyúlt, és kivett belőle egy érmét. Leesett az álla.
– Aranypénz. Méghozzá a legjobb fajtából. Ki sem néztem volna belőletek.
Ami azt illeti, Rahim sem. Tudta, hogy a házaspár tehetős, hisz nem szenvedtek hiányt semmiben, sőt, megengedhettek maguknak számos olyan luxuskiadást is, amit a hozzájuk hasonló kereskedők közül csak kevesen, de arra azért nem számított, hogy ilyen sokat félre is tudtak tenni.
Az egyik fosztogató hirtelen felemelte a mutatóujját, és csendre intette őket.
– Halljátok? Valaki szuszog.
Rahim ereiben megfagyott a vér. A keresztes odalépett a ládához, belenézett, és meglátta a valószerűtlenül kicsire összegömbölyödött, reszkető Zulejkát. Megragadta a karját, kihúzta, majd odapenderítette a testvérei mellé. A szőnyeg mögött lapuló fiú szíve a torkában dobogott. Zulejkát ne! Csak őt ne!
Góliát azonban vérszemet kapott. Belerúgott az apa hasába.
– Biztos van ott több is, ahol ennyi volt.
– Nincs! Esküszöm, nincs – siránkozott a férfi, kezét sajgó gyomrára szorítva.
Ám az óriás nem hitt neki.
– Lássuk, talán valamelyik porontyod elárulja, hol dugdosod – nézett végig a gyerekeken. A középső fiún állt meg a tekintete. Rámordult: – Na, rukkolj ki vele szépen!
– Nem tudom! – jajdult fel a gyerek, mire Góliát minden szívfájdalom nélkül mellbe döfte.
Az apa teljesen összetört.
– Tényleg nincs több – bizonygatta magán kívül. – Honnan lenne? Ezt is egy élet munkájával kuporgattuk össze.
A monstrum az arcát fürkészte. Ekkor váratlanul kürtszó harsant.
– Megérkeztek a többiek. Csatlakoznunk kell hozzájuk – figyelmeztette társa.
– Mehetünk is! – bólintott a vezér. – Úgy tűnik, ezekből úgysem préselünk már ki többet. Öljetek meg mindenkit! Nem hagyhatunk hátra tanúkat. Ha a Nagymester fülébe jutna…
Cimborái hátrafeszítették az apa, majd két fiú fejét, és pengeéles tőrük egyetlen nyisszantásával elmetszették a torkukat. Góliát a kislányra pillantott, aki ráemelte ártatlan, nagy barna szemeit. A férfi megvonta a vállát:
– Írmagjuk se maradjon! – És kardjának egy hanyag mozdulatával kivégezte őt is.
Rahim körül megfordult a világ. Azt hitte felordított, pedig valami halvány nyöszörgésnél többre nem futotta az erejéből. Teljesen lebénult. A kolosszus körülnézett, nem csúszott e ki valaki véletlenül a karmaik közül. A fiú ösztönösen visszarántotta a fejét. Szinte érezte a bőrén, ahogy a félelmetes alak a szőnyeget mustrálja. Mintha egy örökkévalóságig tartott volna.
– Igyekezz! – sürgette a vezért csatlósa. – Be kell állnunk a sorba.
Góliát bizonyára valószínűtlennek tartotta, hogy valaki bolond módra pont egy ilyen szembetűnő helyet választ rejtekül, mert a fiú távolodni hallotta lépteinek döngését. Percekig nem mert előbújni. Mikor végre kimerészkedett, sokkhatásként érte a lábai előtt heverő, vérben fürdő testek látványa. Olyan felfoghatatlan volt az egész. Mintha nem is vele történne. Pusztán a hatalmas üresség tátongott benne.
Nem, mintha olyan szerető család lett volna, legalábbis az ő számára, mégis egyedül beléjük kapaszkodhatott. Csecsemőként került hozzájuk, emlékei sem maradtak róla, mikor, hogyan. Nevelőszülei azt állították, hogy egy rokonuk gyermeke, és azért vették magukhoz, mert az anyja belehalt a szülésbe. A hátuk mögött viszont az a pletyka járta, hogy csakis holmi erkölcstelen nőszemély hozhatta a világra, aki azért szabadult meg a fattyától, hogy a szégyent elkerülje. Hiszen messziről látszott, hogy a fiúnak gyanús a származása. Hollófekete, hullámos haja ugyan hasonló volt az ő fajtájukéhoz, de világos bőre, égszínkék szeme teljesen elütött attól. Az utcabeli gyerekek csúfolták is érte. Mégis ez a változat volt az egyetlen reménye. Hiszen akkor talán mégis él az édesanyja, és eljöhet még egyszer hozzá, hogy elvigye innen.
Bántani nem bántották a nevelőszülei, etették, itatták, ruházták tisztességgel, de mindig hűvös távolságtartással kezelték. Kicsit cselédként is használták. Ha valami kellett, őt szalajtották érte, és a különféle apró-cseprő tennivalókat vele végeztették. A fiúk kívülállónak tekintették, mindössze az általuk ugyancsak elhanyagolt Zulejka játszott vele, amiért szintén gúnyolódtak rajta.
Ennél azonban mégis jobb volt. Egyik pillanatról a másikra támasz nélkül maradt a világban. Most mihez kezdjen? Keserves zokogásban tört ki.
Ekkor megint zajt hallott. Megdermedt. Visszajöttek volna? Óvatosan kikandikált az ablakon. Már nem csak hárman voltak. A város lakosainak néma sorfala között lassan, méltóságteljesen vonult a keresztesek büszke hada. Rahim félelmét legyőzte kíváncsisága. Kiment, és elvegyült a sokaságban. Szemmagasságban csak a robosztus harci mének kengyelét látta, bennük a védőlánccal borított izmos lábakkal. Felágaskodott, és kinyújtotta a nyakát. Tekintetét mágnesként vonzotta az előtte elhaladó szálfatermetű harcosok alakja. Sisakot, páncélinget viseltek, és mellükön, valamint lovaik takaróján messziről virított a vérvörös kereszt, mely ott lobogott zászlóik erdején is. Élükön egy éltes, de még mindig délceg lovag léptetett, vállán szürkésfehér, szintén nagy vörös kereszttel díszített köpenyben. Ő lehet a Nagymester – vélte Rahim. Lenyűgözve bámulta a sereget. Ám rögtön kijózanodott, mihelyt megpillantotta köztük Góliátot, és társait.
Mérhetetlen gyűlölet töltötte el a szívét. Már csupán egyetlen értelme volt az életének. A bosszú! Berohant a házba, ruhája alá rejtette a legélesebb konyhakést, majd visszaszaladt az utcára.
Naiv gyermeki eszével úgy tervezte, ha majd a behemót melléje ér ráveti magát, egyik kezével belekapaszkodik, a másikkal meg ledöfi. Észrevétlenül követte őt lépésről lépésre, miközben kedvező alkalomra várt.
Góliát, mintha érezte volna, végigfuttatta pillantását a tömegen. Rahim izzó szempárja átsütött mindenen. A monstrum agyában világosság gyúlt. Nem volt nehéz kitalálnia, miről lehet szó. A fiú döntéskényszerbe került. Most, vagy soha! Odaugrott, és elkapta az óriás combját. Keze azonban nem talált fogást a sűrűre kovácsolt láncszemeken, ezért lecsúszott, és nagyot huppant a földön. A férfi lehajolt, nyakánál fogva megragadta, kicsavarta kezéből a kést, és rávicsorította csorba fogait. Rahim behunyta a szemét, és felkészült a halálra. Ebben a pillanatban Pedro de Montaigu Nagymester valamilyen hatodik érzéktől vezéreltetve váratlanul hátrafordult. Mikor meglátta a kapálózó gyereket Góliát markában, intett neki, hogy engedje el. A vérszomjas alak egy pillanatig tusakodott magával, ám jobbnak látta, ha szót fogad. Mint egy darab rongyot, hajította le a fiút, a porba. Rahim felpattant, és vadul fujtatott az indulattól. A Nagymester felemelte a kezét, és megállította a menetet. Leszállt a lováról, és odament hozzájuk.
– Mi történt? – fordult összehúzott szemöldökkel a lovaghoz.
– Meg akart ölni, Uram – bökött vádlón a fiúra Góliát.
Montaigu most Rahimhoz fordult. A saját nyelvén kérdezte.
– Valóban végezni akartál vele?
A fiú dacosan felvetette a fejét, és bólintott.
– Látod, Uram! – kapott az alkalmon az óriás. – Még ki sem bújt az anyja hasából, és máris elvetemült orvgyilkos. Példát kell vele statuálnunk, hogy egyszer, s mindenkorra elvegyük a kedvét minden hasonszőrűnek az ilyesfajta merényletektől.
A Nagymester azonban szigorúan letorkolta.
– Mi nem ölünk gyerekeket! – Tovább faggatta Rahimot – Miért kívántad a halálát?
Góliát fenyegető tekintete majd felnyársalta a fiút, aki emiatt nem merte elmondani az igazat. Amúgy sem hinnének neki egy keresztessel szemben. Montaigu azonban választ várt. Valamit mondania kellett.
– Mert a keresztesek… – makogta elcsukló hangon.
– Mondd csak bátran! – bíztatta a férfi.
– Gonoszak – fejezte be a mondatot a fiú jobb híján.
– Honnan veszed ezt? – csóválta a fejét a Nagymester.
– Mindenki tudja.
Montaigu összeráncolta a homlokát.
– Mit is képzeltem? Hiszen várható volt, hogy nem fogadnak bennünket szívesen. Nem ő tehet róla, hogy át van itatva az irántunk táplált gyűlölettel. Igazságtalanság volna megbüntetni, ezért nem török pálcát felette. – A fiúhoz fordult: – Menj haza szépen a családodhoz, és ne halljak többé felőled!
Rahim azonban nem mozdult. A Nagymester azt hitte, nem érti.
– No, menj már! – noszogatta.
A gyerek teljesen elveszettnek érezte magát.
– Nekem nincs családom – szakadt fel belőle elemi erővel a fájdalom. Szája sírásra görbült.
A lovag meghökkent. Hirtelenjében nem is tudta, hogyan oldja meg a dolgot. Aztán elhatározásra jutott.
– Ez esetben majd mi gondoskodunk rólad – nyilvánította ki akaratát.
Rahim megrémült. Kézzel-lábbal tiltakozott, de hiába. Montaigu felült a lovára, majd fél kézzel felemelte, és bármennyire ficánkolt, beültette maga elé a nyeregbe. A fiúban fortyogott az indulat, és iszonyúan szégyellte magát. Szemét konokul a földre szegezte, és még ádázabb bosszút forralt magában.
A menet nemsokára célhoz ért. Megálltak.
– Ezentúl itt lesz a szállásunk – adta serege tudtára a Nagymester.
Rahim felemelte a fejét. Csaknem elszédült. A Salamon templom égbe nyúló falainak tövében álltak.
***
A keresztesek berendezkedtek az épület nekik átengedett szárnyában. A lovagok tágas, közös hálóhelyet kaptak, a fegyverhordozók és az egyéb kiszolgáló személyzet számára pedig külön lakrészt jelölt ki Montaigu. Rahimot, mivel egyelőre nem akarta másokkal összeköltöztetni, egy kis szobácskában helyezte el. Hogy mindig szem előtt legyen, olyan helyiséget választott számára, amit szinte lehetetlen volt anélkül elhagynia, hogy valaki észre ne vegye. Ráadásul a cella nagyon magasan volt, és még lőrésnyi ablaka is az udvarra nézett, ezért a szökés a fiú számára pillanatnyilag teljesen kilátástalannak tűnt. Ennek ellenére nem adta fel. Biztos volt benne, hogy előbb-utóbb megtalálja a módját, hogy kereket oldjon.
***
A költözési láz csitulta után a Nagymester magához kérette Rahimot, aki még mindig ugyanabban az öltözékben volt, mint amiben ide került. Miután alaposan végigmérte, utasította a szolgálatában álló fegyverhordozót:
– Nem illik ez a viselet a mi közösségünkhöz. Mosdasd meg, és vegyél neki új inget, meg nadrágot!
Segédje rögtön nyakon is csípte a gyereket, és nem törődve annak szívós ellenállásával magával cipelte.
A fürdetés sem zajlott zökkenőmentesen. A fiúnak igazából semmi kifogása sem volt a tisztálkodás ellen, mégis rúgott, karmolt, mikor sor került rá, merő makacsságból. A fegyverhordozó azonban rá se rántott. Lecibálta róla a piszkos holmiját, őt magát pedig belehajította a fadézsába. A kölyök alámerült, kortyolt egy jókorát a vízből, hogy úgy érezte, menten megfullad. Miután a felszínre vergődve kiprüszkölte magát, a férfi odavetette neki:
– Sikáld le magadról a koszt! Ott van melletted egy takaró, utána burkolózz abba, míg vissza nem jövök!
A fegyverhordozó elmasírozott, és mindent elkövetett, hogy eleget tegyen a parancsnak, mégsem járt eredménnyel. Hazatérve első útja a Nagymesterhez vezetett. Egy alacsony termetű, kissé púpos öreg lihegett mellette, kifulladva a rohanástól. Montaigu idegenkedve méregette az idegent:
– Ez meg kicsoda?
– Sehol sem találtam gyerekre való ruhát, Uram – szabadkozott a fegyverhordozó. – Nem árulnak itt a miénkhez hasonlót. Igazság szerint mást sem nagyon lehet kapni. Az emberek behúzódtak a házaikba, és ki sem dugják az orrukat. Még örülhettem, hogy legalább ebbe a fickóba belebotlottam. Azt állítja, hogy ért a szabáshoz, varráshoz. Gondoltam, csinálhatna a fiúnak egy megfelelő öltözéket.
A lovag az öreghez fordult:
– Mennyiért vállalnád? Mi ugyanis, fogadalmunk szerint szegények vagyunk. Nem fizethetek érte túl sokat.
– Emiatt ne fájjon a fejed, Uram! – nyugtatta meg a szabó. – Olcsón megszámítom. Szeretnék jó kapcsolatot ápolni a keresztesekkel – hunyorított jelentőségteljesen.
– Akkor hát láss neki! – adta rá áldását a Nagymester.
Rahimnak jó sokat kellett várnia. Teljesen elgémberedtek a tagjai a fürdőhelyiségben található egyetlen ülőalkalmatosságon kuporogva, és kezei csaknem begörcsöltek, miközben a takarót markolta, hogy le ne csússzon róla. Egész megkönnyebbült, mikor a fegyverhordozó végre megjelent az ajtóban.
Vajon ki lehet mellette az a töpörödött emberke? – morfondírozott. – Soha nem látott még ilyen furcsa szerzetet. Bronzos bőrszíne, ravaszul csillogó apró, fekete szemeinek enyhén ferde vágása arra engedett következtetni, hogy a világ valamelyik távolabbi vidékéről keveredhetett ide. Turbánt és hosszú köntöst viselt, mint itt a legtöbben, de egy mesteremberhez képest túl jólöltözött volt. Ez felkeltette a fiú gyanúját. Mit kereshet itt? Talán kém? Hirtelen izgalomba jött. Lehet, hogy segíthet neki kiszabadulni innen?
Az öreg szánakozva nézte a vézna gyereket.
– Ha meg nem sértelek, Uram – szólította meg alázatosan a fegyverhordozót -, legalább valami alsóneműt adhatnál neki. Mégsem vehetem fel a méreteit pucéran.
Ezt a másik férfi is belátta.
– Mindjárt kerítek valamit – dünnyögte, s már fordult is kifele.
Az emberke bocsánatkérő hangon utánaszólt:
– És, ha megkérhetlek, Uram, egyúttal valami mércét is hozzál.
– Miféle mércét?
– Akár egy zsinór, vagy fonal is megteszi.
– Jól van, meglátom, mit találok – morogta a fegyverhordozó kelletlenül.
Abban a pillanatban, mikor a keresztes kitette a lábát a szobából, az idegen mintegy varázsütésre hihetetlen átváltozáson ment keresztül. Kiegyenesedett, és arcvonásai kisimultak. Most egyáltalán nem nézett ki öregnek. Láthatóvá vált, hogy a bő kaftán rozzant test helyett valójában izmos karokat és vállakat leplez. Sietve odahajolt a fiú füléhez.
– Jól figyelj rám! Nem beszélhetek sokáig, mert mindjárt visszajön a fegyverhordozó. A lényeg, hogy húzd meg magad, és maradj nyugton! Meg ne próbálj még egyszer valami őrültséget! Illeszkedj be ezek közé az emberek közé, mert jelenleg nincs számodra máshol hely.
Rahimnak tátva maradt a szája.
– De… de… Góliát – dadogta, ami elsőként eszébe jutott.
– Itt a Nagymester megvéd tőle. Bárhol máshol, ha megtalál, megöl.
A fiú kezdett magához térni.
– Márpedig én elszököm innen! – toppantott eltökélten.
– Hova mennél? – győzködte a szabó. – Kikhez csapódnál? Értsd meg, muszáj itt maradnod!
Rahim azonban nem engedett. Öntudatosan felszegte a fejét:
– Milyen alapon írod elő nekem, hogy mit tegyek? Ki vagy te?
Az idegen habozott, de mindenáron el kellett nyernie a fiú bizalmát.
– Édesanyád kért meg rá a halála előtt, hogy vigyázzak rád.
A fiú szeme felcsillant a szó hallatán.
– Édesanyám? – Aztán mikor mondat tartalma is eljutott a tudatáig, magába roskadt. – Tehát tényleg nem él?
– Ez az igazság – bólintott a szabó részvevően.
Rahim igyekezett összeszedni magát.
– Honnan tudjam, hogy nem csapsz be?
– Van egy láncod – mutatott a férfi a nyakára.
A fiú ösztönösen odakapott. A pokrócot érte, ami teljesen eltakarta az ékszert. Az idegen tehát nem vehette most észre. Rahim, mióta az eszét tudta, hordta azt a láncot. Nevelőszülei azt mondták, hogy az anyjától örökölte, ezért soha egy pillanatra sem vált meg tőle. Mostohatestvérei azonban egyszer szemet vetettek rá, és elhatározták, hogy megkaparintják. De hiába fogták le őt, nem bírták áthúzni a fején. Megpróbálták erőszakkal letépni, de a lánc nem engedett. Olyannyira rángatták, hogy Rahim attól félt, elnyiszálják vele a nyakát. Torkaszakadtából ordított, míg végre Zulejka meghallotta, és elszaladt az apjáért. Fivérei ekkor elengedték, és szétrebbentek. Az apa ugyan most sem szabott ki a fiaira komolyabb büntetést, de szokatlanul szigorúan dorgálta meg őket:
– Ne merjetek még egyszer hozzányúlni ahhoz a holmihoz, és nehogy akár egy teremtett léleknek is eljárjon a szátok róla, különben nagy szerencsétlenség ér minket! Megértettétek?
A gyerekek riadtan bólogattak. Rahim úgy vélte, hogy ez valami babonaság, de örült, hogy ha más nem is, legalább a vakhitük megvédi.
A szabó ekkor benyúlt a köntöse alá, és egy másik láncot húzott elő.
– Nézd! – tartotta a kölyök szeme elé.
A fiú döbbenten konstatálta, hogy annak medálja első pillantásra szakasztott mása az övének. Nagyságra teljesen megegyeztek, színük alapján ugyanolyan aranyból készültek, és mindkettő egy fogyó holdat ábrázolt. Mindössze annyi volt a különbség, hogy míg Rahim holdja pufókon domborodott, addig a szabóé teljesen lapos volt. Ám a gyerek még mindig kétkedett. Elvette a férfi medálját, és minden részletre kiterjedően megvizsgálta a belé vésett titokzatos jeleket. A sajátján lévőknek kívülről ismerte minden vonalát, hajlatát, hiszen sokat töprengett rajta, vajon mit jelentenek. A szabóén felfedezett ugyan néhány kisebb-nagyobb eltérést, de felületesebb szemlélő számára az ékszerek a megtévesztésig hasonlítottak egymásra. Rahim elbizonytalanodott.
Az idegen visszavette, és újra elrejtette a láncát.
– Jobb, ha a tiédet sem látja senki! – intette óva a fiút. – Baj lehet belőle. És ne feledd! Ezt csak a fejeddel együtt lehet levenni rólad.
Léptek zaja hallatszott. A férfi visszahúzódott, és ismét felvette korábbi, görnyedt testtartását. Megérkezett a fegyverhordozó. Odadobott a gyereknek némi, elég lötyögős alsóneműt, a szabónak pedig egy hosszú madzagot.
A kis ember sürgött-forgott, hajladozott a fiú körül, majd mikor végzett a méricskéléssel meghajolt, tiszteletteljesen elköszönt, és távozott.
Rahim sokáig nem tudott szabadulni a történtek hatása alól. Ki lehetett ez? És, vajon látja-e még?
***
Montaigu Nagymester Pierre atyára bízta a fiút. Meghagyta neki, hogy tanítsa meg a latin nyelvre és írásra, valamint ismertesse meg őt hitük alapjaival. A pap jámbor, szelíd ember volt, és annak ellenére, hogy Rahim alaposan próbára tette, soha nem vesztette el a béketűrését. A gyermek nem volt kapható az együttműködésre. A foglalkozásokon csak ült, összeszorította a száját, és megmukkanni sem volt hajlandó. Pedig a tanulással legalább leköthette volna magát, és nem unatkozott volna olyan rettenetesen. Így viszont naphosszat a folyosókon lézengett, egyetlen szórakozása az volt, hogy lopva a gyakorlatozó harcosokat figyelte. Bárcsak ő is ilyen jól bánna a fegyverekkel! Akkor mindenki tisztelné, rettegné, és Góliát tettéért is elégtételt vehetne.
A kereszteseknek nem tetszett, hogy ilyen dologtalan életet él. Még ennél is jobban szúrta a szemüket, hogy nem vesz részt egyetlen közös imán sem. Többen szóvá is tették ezt a Nagymesternél, aki emiatt Pierre atyát vette elő:
– Nem tarthatom tovább a hátamat Rahimért. Sokan követelik, hogy osszam be valamilyen fizikai munkára, és kötelezzem, hogy eljárjon a misékre.
– Ez nem olyan egyszerű – ingatta a fejét a pap. – Ő muszlimként nevelkedett. Szüleit és testvéreit – igaz, vagy sem, ő legalábbis úgy véli – a keresztények ölték meg. Ha rá akarjuk erőszakolni a vallásunkat, lehet, hogy éppen az ellenkező eredményt érjük el vele. Előbb be kell neki bizonyítanunk, hogy mi nem vagyunk gyilkosok, a mi hitünk alapja a szeretet.
Montaigu azonban nem tágított:
– Ha nem is tér át, legalább jelenjen meg az ájtatosságokon. Az semmiképpen sem árthat neki. Talán éppen az segíti hozzá, hogy elfogadja a kereszténységet.
– Hisz még gyerek – vetette ellen a pap. – A mi hosszú istentiszteleteink túlságosan kimeríthetik, főleg, ha semmit sem ért belőlük. Kérlek, adj még egy kis időt, hogy legalább a latin alapjait elsajátítsa.
A Nagymester széttárta a karját:
– Én adnék, de ha semmilyen eredményt nem tudsz felmutatni, előbb-utóbb szép szó helyett kénytelen leszek büntetéssel hatni rá.
***
Az atya ezek után megpróbált más oldalról közelíteni Rahimhoz.
– Én keresztény vagyok, de érdekel a te vallásod is. Beszélj nekem róla! Cserébe én is mesélek az enyémről – bíztatta.
A pap valójában nagyon is jártas volt az iszlámban. Elolvasott minden vele kapcsolatos könyvet, amihez hozzájutott, és gondosan tanulmányozta azoknak a muszlim népeknek a hagyományait, szokásait, amelyek körében hittérítő vándorlásai során megfordult.
A fiú viszont igazság szerint nem sokat értett belőle. A kötelező imákat ugyan még most is mindig elmondta, és a lehetőségekhez képest eleget tett az egyéb előírásoknak is, de ezzel kimerült a tudománya. Pedig oktatták nekik a Koránt, de az soha nem kötötte le a figyelmét, és mikor kikérdezték belőle, általában nem is szerepelt valami fényesen. Mindazonáltal ezt semmiképpen be nem vallotta volna, inkább úgy tett, mintha nyakasságból burkolózna hallgatásba.
Pierre atya kitartóan küzdött tovább. Ő maga hozakodott elő az iszlám tételeivel, melyeket összevetett a keresztények álláspontjával. Rahim tüntetően befogta a fülét, de a hangok jórészt mégis átszűrődtek a tenyerén, és a pap érvelése akaratlanul is eljutott az agyáig. Hogy ezt palástolja közömbös képet vágott, és elnézett nevelője feje fölött. Ám akármennyire harcolt ellene, egyre jobban megérintette Pierre atya személyiségének vonzása, annak lelkesedése, átszellemültsége. Olykor már-már azon vette észre magát, hogy legszívesebben szóba elegyedne vele, és ezt-azt megkérdezne tőle.
A pap érezte, hogy már puhul, de tartott tőle, hogy Montaigu türelmetlenségében közbeavatkozik, és elront mindent, ezért minduntalan azon törte a fejét, hogyan tudná mielőbb rávenni Rahimot, hogy önként látogassa az istentiszteleteket. Végül kitalált valamit. Régóta feltűnt neki, hogy a fiú milyen sóvárogva bámulja a gyakorlatozó lovagokat. Elhúzta hát előtte a mézesmadzagot:
– Ha részt veszel az ájtatosságokon, megkérem a Nagymestert, hogy jelöljön ki számodra egy kiképzőt, aki megtanít a kardforgatásra.
Az ötlet tökéletesen bevált. A fiú egészen felvillanyozódott. Ezt látva az atya emelte a tétet:
– De nem csak tessék-lássék kell ám ott lenned. A fejedbe kell vésned a misék menetét, valamint el kell sajátítanod az imádságok és zsoltárok szövegét, hogy tisztában légy vele, mi zajlik körülötted.
Rahim már teljesen beleélte magát a vitézi életbe, ezért kapásból elfogadta ezt a feltételt is.
Ettől kezdve a pap minden nap megtanított neki egy imát latinul, és hogy értse, miről szól, le is fordította számára. A fiú lassan álmában is fújta mindet. Sokszor azon kapta magát, hogy az ájtatosságokon, zsolozsmákon önkéntelenül együtt mormolja őket a többi templomossal. Eközben pedig észrevétlenül megtanulta latin nyelvet.
***
Pierre atya ígéretéhez híven elintézte a Nagymesternél, hogy a fiút bevezessék a harci tudományokba is. Montaigu szárnysegédjére, Decimusra bízta az oktatását. A lobogó ősz hajú-és szakállú, marcona férfit azért hívták így, mert volt, hogy tíz együttesen rátámadó ellenséget is lekaszabolt le egy szál maga. Mogorva modora valójában jólelkű, becsületes embert takart, ezért is vette maga mellé, és bízott meg benne feltétel nélkül Montaigu. Ha nem is mutatta ki, Rahim érezte, hogy a lovag megkedvelte őt. Tetszett neki a fiú állhatatossága, akaratereje, hogy fáradhatatlanul, zokszó nélkül elvégzett minden gyakorlatot, amit előírt neki, sőt, túlteljesítette azokat. Nem tudhatta, hogy tanítványát valójában a mérhetetlen bosszúvágy hajtja.
Mivel Decimusnak a Nagymester bizalmasaként számos egyéb feladata is volt, keresni kellett valakit, aki akkor is foglalkozik Rahimmal, mikor őt máshova szólítja a kötelesség.
Góliát elsőként jelentkezett a megbízatásra.